Dr. Sulyovszkyné Győrffi Sarolta tollából
Rákoskeresztúr Csaba felőli utolsó utcájában, a Tápiószele utcában a 28. számú ház falára két évvel ezelőtt márványtábla került. Rajta a következő szöveg olvasható: „E házban élt és alkotott 1935-től halálig / Kotász Károly festőművész (1872-1941) / Születésének 125. évfordulója alkalmából emlékezetére állította Budapest Főváros XVII. kerületének önkormányzata".
Kotász Károly a századelő és a két világháború közötti magyar képzőművészeti élet jelentős alakja volt. A Kotász család Rákoskeresztúron élt, a festőművész Károly bátyjának a Vanília utcában volt péksége. Később a saroképület élelmiszerüzlet lett, ma is az. Apjuknak kalaposműhelye volt, Károly is mint iparoscsalád gyermeke, először a kalaposszakmát tanulta ki. Később, amikor rendkívüli kézügyessége nyilvánvalóvá vált, festészetet tanult egy fővárosi iparművészeti iskolában öt éven keresztül. Díszítőrajzolóként dolgozott éveken át Budapesten. Ezután beiratkozott a müncheni, majd a párizsi művészeti akadémiára. Hazatérése után a Verő-féle leánynevelő intézetben tanított rajzot és iparművészetet 1906-1911-ig. 1911-től már csak a festészetnek szentelte életét.
Igen jelentős kiállításai voltak 1924 és 1933 között európai nagyvárosokban és Budapesten. 1924: Nemzeti Szalon, Ernst Múzeum, Berlin, London; 1925: Berlin, London, Ernst Múzeum; 1929: Párizs; 1930: Milánó, Róma, Zürich, München; 1933: Ernst Múzeum.
Két olajfestményét sokáig a Szépművészeti Múzeumban őrizték (Tavasz, Kora Tavasz). Főleg olajfestékkel készített tájképeket, csendéleteket, portrékat festett. A rendkívül finom és laza „pasztellos" festéklerakás jellemzi képeit. Igen népszerűek voltak a 10-es években készített mesekönyv-illusztrációi (Benedek Elek-mesék, A világ legszebb meséi, stb.), amelyek az Athenaeum kiadásában jelentek meg.
A festőművész élete végén szűkebb hazáját, Rákoskeresztúrt választotta lakhelyéül, megvásárolta a mai Tápiószele utca felső, dombos részét, és ide építtetett 1935-ben egy két szoba hallos, manzárd műteremszobás, sokablakos (egy-egy ablak 12 részre oszott), érdekes lakóépületet. A vizenyős, süppedős területről, amelyen a szemtanúk szerint két kisebb, halakban is bővelkedő tó is volt akkoriban, egész modernnek számító eljárással, csövekkel vezette el a vizet a „birtok" határán elterülő, a mai Kecses utcában lévő, akkoriban gazdátlan tóba. A domb tetején lévő műteremszobából szép kilátás nyílt az az idő tájt gyéren beépített, alföldies tájra. Sok szép tájképet, csendéletet és portrét festett itt életének utolsó hat esztendejében a művész, akit apró termetű, szapora beszédű, testi hibás, visszahúzódó, zárkózott embernek írnak le a környéken élő mai idős emberek, kik fiatalként vagy gyermekként szívesen ólálkodtak a háza és a halastavai körül, de a művész szobájába soha nem jutottak be.
A házatt a festőművész feleségével és Zsuzsika nevű lányával lakta. Feleségét, akit a rokonság és a környékbeliek egybehangzóan feltűnően szép asszonynak írtak le, gyakran meg is festette. 1941-ben bekövetkezett halála után a házat leánya és annak férje lakta, akiknek gyermekük nem volt, így a férj halála után a ház egyetlen lakója az egyre inkább elmagányosodó, kissé különc termmészetű Zsuzsa asszony lett, aki rengeteg kutyát tartott. A ház körülötti telkeket fokozatosan eladta (állítólag a ház alatti telek ára teljesen elment a kutyák etetésére). Egészsége és ereje gyengülésekor eltartási szerződést kötött a házra és annak berendezéssre, 1997-ben halt meg. Az eltartó a házat a nagy saroktelekkel ezután adta el a mai tulajdonosoknak, akik az eredetileg sárga épületet kívülről felújították, és újraszínezték. A változatosan bepített, de kultúrtörténeti emlékekben szegény „faluszéli" környéknek a szó szoros értelmében érdekes, festői színfoltja a málna színű, még a harmincas évek építészeti stílusirányzatait ismerő számára is különleges művészlak.
Elgondolkodtató, hogy erről a század első felében élt jelentős és sokoldalú művészről, aki a keresztúri iparoscsaládből küzdötte fel magát a müncheni és párizsi művészeti akadémiákig és a legnagyobb európai kiállítótermekig, akinek az önarcképe a firenzei Uffizi Képtárban található, és jelenleg nyolc festménye található a Nemzeti Galériában, a művészettörténeti kiadványok és lexikonok alig tesznek említést, és a kerület lakói közül is kevesen hallottak róla. A Kotász család ma élő leszármazottjai (például Kotász Zoltánék) szerinte csak külföldön ismerték és ismerik el őt igazán. Őt is utolérte tehát a gyakori művészsors, talán ezért is vált a környék „kicsi, mérges művész öregurává", aki csak manzárd műteremszobájában érezte igazán jól magát, ahol a tájat és még idős hölgyként is megejtően szép feleségét festette a legszívesebben.
Kotász Károly a századelő és a két világháború közötti magyar képzőművészeti élet jelentős alakja volt. A Kotász család Rákoskeresztúron élt, a festőművész Károly bátyjának a Vanília utcában volt péksége. Később a saroképület élelmiszerüzlet lett, ma is az. Apjuknak kalaposműhelye volt, Károly is mint iparoscsalád gyermeke, először a kalaposszakmát tanulta ki. Később, amikor rendkívüli kézügyessége nyilvánvalóvá vált, festészetet tanult egy fővárosi iparművészeti iskolában öt éven keresztül. Díszítőrajzolóként dolgozott éveken át Budapesten. Ezután beiratkozott a müncheni, majd a párizsi művészeti akadémiára. Hazatérése után a Verő-féle leánynevelő intézetben tanított rajzot és iparművészetet 1906-1911-ig. 1911-től már csak a festészetnek szentelte életét.
Igen jelentős kiállításai voltak 1924 és 1933 között európai nagyvárosokban és Budapesten. 1924: Nemzeti Szalon, Ernst Múzeum, Berlin, London; 1925: Berlin, London, Ernst Múzeum; 1929: Párizs; 1930: Milánó, Róma, Zürich, München; 1933: Ernst Múzeum.
Két olajfestményét sokáig a Szépművészeti Múzeumban őrizték (Tavasz, Kora Tavasz). Főleg olajfestékkel készített tájképeket, csendéleteket, portrékat festett. A rendkívül finom és laza „pasztellos" festéklerakás jellemzi képeit. Igen népszerűek voltak a 10-es években készített mesekönyv-illusztrációi (Benedek Elek-mesék, A világ legszebb meséi, stb.), amelyek az Athenaeum kiadásában jelentek meg.
A festőművész élete végén szűkebb hazáját, Rákoskeresztúrt választotta lakhelyéül, megvásárolta a mai Tápiószele utca felső, dombos részét, és ide építtetett 1935-ben egy két szoba hallos, manzárd műteremszobás, sokablakos (egy-egy ablak 12 részre oszott), érdekes lakóépületet. A vizenyős, süppedős területről, amelyen a szemtanúk szerint két kisebb, halakban is bővelkedő tó is volt akkoriban, egész modernnek számító eljárással, csövekkel vezette el a vizet a „birtok" határán elterülő, a mai Kecses utcában lévő, akkoriban gazdátlan tóba. A domb tetején lévő műteremszobából szép kilátás nyílt az az idő tájt gyéren beépített, alföldies tájra. Sok szép tájképet, csendéletet és portrét festett itt életének utolsó hat esztendejében a művész, akit apró termetű, szapora beszédű, testi hibás, visszahúzódó, zárkózott embernek írnak le a környéken élő mai idős emberek, kik fiatalként vagy gyermekként szívesen ólálkodtak a háza és a halastavai körül, de a művész szobájába soha nem jutottak be.
A házatt a festőművész feleségével és Zsuzsika nevű lányával lakta. Feleségét, akit a rokonság és a környékbeliek egybehangzóan feltűnően szép asszonynak írtak le, gyakran meg is festette. 1941-ben bekövetkezett halála után a házat leánya és annak férje lakta, akiknek gyermekük nem volt, így a férj halála után a ház egyetlen lakója az egyre inkább elmagányosodó, kissé különc termmészetű Zsuzsa asszony lett, aki rengeteg kutyát tartott. A ház körülötti telkeket fokozatosan eladta (állítólag a ház alatti telek ára teljesen elment a kutyák etetésére). Egészsége és ereje gyengülésekor eltartási szerződést kötött a házra és annak berendezéssre, 1997-ben halt meg. Az eltartó a házat a nagy saroktelekkel ezután adta el a mai tulajdonosoknak, akik az eredetileg sárga épületet kívülről felújították, és újraszínezték. A változatosan bepített, de kultúrtörténeti emlékekben szegény „faluszéli" környéknek a szó szoros értelmében érdekes, festői színfoltja a málna színű, még a harmincas évek építészeti stílusirányzatait ismerő számára is különleges művészlak.
Elgondolkodtató, hogy erről a század első felében élt jelentős és sokoldalú művészről, aki a keresztúri iparoscsaládből küzdötte fel magát a müncheni és párizsi művészeti akadémiákig és a legnagyobb európai kiállítótermekig, akinek az önarcképe a firenzei Uffizi Képtárban található, és jelenleg nyolc festménye található a Nemzeti Galériában, a művészettörténeti kiadványok és lexikonok alig tesznek említést, és a kerület lakói közül is kevesen hallottak róla. A Kotász család ma élő leszármazottjai (például Kotász Zoltánék) szerinte csak külföldön ismerték és ismerik el őt igazán. Őt is utolérte tehát a gyakori művészsors, talán ezért is vált a környék „kicsi, mérges művész öregurává", aki csak manzárd műteremszobájában érezte igazán jól magát, ahol a tájat és még idős hölgyként is megejtően szép feleségét festette a legszívesebben.
